A történet a japán teaszertartás mögött


Hozzáadva: 2020. Július 15. Megtekintve: 372

Egy gonosz vita egy ambiciózus szamuráj és egy szerény szerzetes között volt az, ami utat nyitott Japán egyik legjobban tisztelt intézményének – a teaszertartásnak.


A hosszú idők óta a japán kultúra egyik alappillérének tekintett chadō, vagy teaszertartás egy lényeges kifejezése az esztétikának és filozófiának egy tökéletes harmóniában. De a kialakulásának története egy epikus, évszázadokon átívelő történet, politikai intrikákkal, gyilkossággal és öngyilkossággal.


1. A kezdetek


A teanövényt a 9. században egy buddhista szerzetes, Eichū hozta be Japánba Kínából való visszatérése során, ahol a tea már évszázadok óta elterjedt volt. Eichū nem sokkal később a császárt is megkínálta teával, és egy császári rendelet is született, a teaültetvények műveléséről Japánban.


Még három évszázadba telt, mire a teaszertartások spirituális gyakorlattá váltak. Kezdetben a tenchát, egy matcha teát fogyasztottak a buddhista kolostorokban vallási alkalmakkor.


De a 13. századra a tea státuszszimbólummá vált, a szamurájok pedig fényűző teakóstoló összejöveteleken versenyeztek, ahol díjat kapott, aki ki tudta találni, éppen melyik fajta teát issza. Az italt hanyatló luxuscikknek tekintették, a Japán nemesség szinonimájaként, és feszültségek alakultak ki a teakultúrában a fényűzés és a minimalizmus hívei között. Ezek a feszültségek több, mint 200 évvel később véres tetőpontba torkolltak.



2. Wabi-sabi és Rikyū hatása


A Muromachi időszakban egy szeizmikus változás kezdődött a japán teakultúrában, amikor a teafogyasztás ismételten spirituális gyakorlattá vált. Ennek központjában a Wabi-sabi állt, amely azt a hitet jelenti, miszerint a változás és tökéletlenség elfogadása az első lépés a megvilágosodás felé.


A 15. században emelkedett ki a Japán teakultúrájának két legfontosabb alakja: Murata Jukō és Sen no Rikyū. Előbbi egy buddhista volt, akit széles körben a japán teaszertartás atyjának tartanak. Bevezette a szertartás négy alapértékét – kin, vagy hódolat; kei, az étel és ital tisztelete; sei, a test és lélek tisztasága; és ji, nyugodtság, és vágyaktól mentesség. Jukō módszerei – igencsak messze az elitizmustól, amely a megelőző pár évszázadban meghatározta a teafogyasztást – azt eredményezték, hogy a teaivás terjedni kezdett a japán társadalom különböző szintjein.


A 16. században, Rikyūnak volt a legmélyebb hatása a chadō-ra. Beleolvasztotta az Ichi-go ichi-e (“soha vissza nem térő alkalom”) filozófiáját, amely szerint minden egyes találkozást egy egyszeri és megismételhetetlen találkozónak kell tekinteni.


3. Az események véres fordulata


Vita alakult ki, hogy hogyan kell elkészíteni a teát, ami nem csak két szörnyű halált eredményezett, de határozottan meg is erősítette Rikyū örökségét. Rikyū közeli kapcsolatba került Toyotomi Hideyoshi szamuráj kormányzóval, ezáltal a főúr teljes támogatását élvezve, miközben az aszkéta szertartás hagyományát terjesztette, amit ma “A tea útja”-ként ismerünk. De Hideyoshinak megvoltak a saját ötletei a teaszertartásokkal kapcsolatban, amelyek Rikyū minimalista, méltóságteljes megközelítésének szöges ellentétét jelentették. A kormányzó számára a tea politikai és kulturális valutává vált, a hatalom és befolyás kifejezőeszközévé, valamint a nemesség és harcosok feletti győzelem szimbólumává.



Rikyūt ugyanakkor kevésbé érdekelte a teaszertartás mint politikai kifejezőeszköz, és makacsul ragaszkodott a szerénységet és spirituális tisztaságot hirdető eszméihez. Fokozatosan egyre kellemetlenebbé vált a barátságuk, ahogy Hideyoshi a szerzetes politikai akadályként kezdte látni. A dolgok drámai fordulatot vettek, amikor 1590-ben Hideyoshi elrendelte Rikyū egyik tanítványának kivégzését. Egy évvel később a kormányzó megparancsolta a korábbi teamesterének, hogy kövessen el öngyilkosságot. A jellegzetes önzetlenségével, a szerzetes eleget tett az ura parancsának.


Rikyū erőszakos halála három iskola számára nyitott utat, amelyek megfogadták, hogy követik a hagyományait, elvezetve a szamurájtól és az uralkodó osztálytól Japán városlakóihoz. A 20. század elején Okakura Kakuzō megírta “A tea könyve” című művét. Az egyik szakasz kifejezetten a teaszertartás létjogosultságát foglalja össze, amely egy olyan szokás, amelyet mind a mai napig gyakorolnak Japánban:


“A teaizmus az eszünkbe vési a tisztaságot és harmóniát, a kölcsönös adomány rejtélyét, a társadalmi rend romantikáját. Ez lényegében a Tökéletlen imádata, egy gyengéd próbálkozás, hogy elérjünk valami lehetségeset ebben a lehetetlen dologban, amit életként ismerünk.”



Photo by NIKOLAY OSMACHKO from Pexels


Hozzászólások (0)


Érdekes bejegyzéseink

Partnereink írták