Miért vagyok magányos?


Hozzáadva: 2020. Július 05. Megtekintve: 284

Magányosnak lenni és úgy érzeni magad két különböző dolog. Az ember kapcsolatra van kitalálva. Fizikálisan egy meleg, törődő test kényelmére vágyunk attól a pillanattól kezdve, hogy elhagyjuk a méhet. Mentálisan arra tanítottak minket, hogy keressük a lehetőségeket, tanácsokat, útmutatást másoktól. Érzelmileg kapcsolatra, intimitásra és elismerésre vágyunk.


Mi történik tehát, ha úgy érezzük, hogy elveszítettük a kapcsolatot? Beüt a magány.


Úgy is érezhetjük magunkat magányosnak, ha körülvesznek minket az emberek. Állhatunk egy zsúfolt szoba kellős közepén, lehetünk a buli lelke, állhatunk egy színpadon a rajongóink előtt, és mégis érezhetjük magunkat teljesen egyedül.


A magány és az egyedüllét két különböző lelkiállapot. Lehetünk magányosak egy párkapcsolatban is. Feküdhetünk egy ágyban a párunkkal és mégis azt érezzük, hogy a magány összeszorítja a szívünket, a torkunkat és a gyomrunkat.


Szóval, hogyan győzzük le és alkalmazkodunk a magányhoz? Először is el kell ismernünk, hogy ott van.


Számtalan élményben érezhetjük magunkat egyedül. A legnehezebben feldolgozható típusa a magánynak az egy fájdalmas szakítás utáni állapot. A szívfájdalom egy elképesztően nehezen elvilehető érzés. A belső hangunk hazugságokkal tömheti a fejünket, azzal kapcsolatban, hogy mennyit is érünk valójában. Folyamatosan megpróbáljuk meggyőzni magunkat arról, hogy soha többet nem leszünk szerelmesek, se boldogok, és hogy alapvetően rosszul működünk, mert ezt a kapcsolatot nem sikerült megmentenünk.


Ebben az esetben az első lépés, hogy felismerjük mi is zajlik bennünk. Amikor kicsit magunkba szállunk (nem önmarcangolásról beszélek) és a belső monológunkra hallgatunk, megkímélhetjük magunkat, az önostorozás ördögi köreitől.


Általában, egy szakítás után elkezdünk lecsúszni a negatív gondolatok lejtőjén. Nem csak magányosnak érezzük magunkat, de magunkat is tartjuk hibásnak, hogy nem vagyunk elég jók. Muszáj feltennünk a kérdést, „Reális nézem a dolgokat, vagy magamat kínzom, hogy értelmet találjak a fájdalomnak?” Talán azért érzünk ilyenkor dühöt, mert könnyebb dühösnek lenni, mint elviselni a fájdalmat. Ahogyan ilyenkor magunkkal bánunk, jelzi számunkra, hogy mennyire mély a magányunk erőssége.


Először is tisztában kell lennünk azzal, hogy mit érzünk. Aztán el kell fogadnunk azt az érzést. Ahelyett, hogy radikális változásokat próbálnánk magunkra erőltetni, megtanuljuk elfogadni, magunkévá tenni, csak ilyen módon léphetünk a gyógyulás útjára. Emberként, nehezen fogadjuk el önmagunkat. A magányhoz szükségünk van saját magunk elfogadására, kizárólag így tudjuk megadni magunkat azt a szeretetet és lelki táplálékot, amit másoktól nem kapunk meg.


Ahelyett, hogy ásunk egy lyukat a magányunkban és kényelembe helyezzük magunkat ott, kezdjük az egészet a kapcsolatunk reális áttekintésével. Mi miatt ment tönkre? Tudat alatt szabotáltuk? Meg akartunk változni, hogy működjön? A személy hiányzik vagy a kapcsolat ideája? Fontos, hogy ezeket a kérdéseket feltegyük magunknak.


A magány nem csak a szívfájdalomból következik. A barátaink, a kollégáink és a kortársaink előtt is érezhetjük magunkat egyedül. A magány származhat a kapcsolatunk hiteltelenségéből is. Ha úgy érezzük, hogy az emberek, akikkel nap-mint-nap kapcsolatba lépünk nem ismernek igazán, vagy nem látják az „igazi énem”, vagy ha félreértenek, az lehet, hogy a saját hiteltelenségünk manifesztálódása.


A saját, valós, igazunk szerint élni elképesztően nehéz, főleg ha önértékelési problémáink vannak, és ha túlteng bennünk a szégyen. Ez a belső bátortalanság az élet minden pontján magányossá tehet minket.


Az is elképzelhető, hogy olyan emberekkel próbáljuk fenntartani a kapcsolatot, akiket igazából nem is kedvelünk! Ez abszurdnak hangzik, de előfordulhat. A szomorú igazság az, hogy sokunk inkább olyan emberekkel barátkozik, akiket nem is kedvel, minthogy ne beszéljen senkivel. Ennek nem kell ennyire fekete-fehérnek lennie; élhetünk önmagunkhoz hűen és bevonzhatunk olyan embereket, akiknek hasonló elképzelési vannak, mint nekünk. Ez azzal járhat, hogy le kell mondanunk előző kapcsolatainkról – amire azt mondják, hogy az embereknek egyszerűen más irányt vesz az életük. Olyan emberekkel, akik más ütemben változnak és valószínűleg más hullámhosszon vannak, mint mi, a magány érzését keltheti bennünk.


Sokunk eredendően egyedül érzi magát, a gyerekkorunkban ért elhanyagolás miatt. A legrosszabb az egészben, hogy hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez egy velünk született hiba. Ez nem igaz!


Nem romlottak vagyunk; sebzettek. Ezek a sebek inkonzisztenssé és valószínűleg egészségtelen kötődésekkel teli életet biztosít számunkra. Végül azt sulykoljuk magunkba, hogy mi vagyunk a probléma és, hogy minket nem lehet szeretni; ez gyakran depresszióvá és a jövőbe vetett hit elvesztésévé alakul.


Ez a depresszió, vagy inkább klinikai depresszió felerősítheti magát, ha nem foglalkozunk vele. A gyógyítatlan sebek magányhoz vezethetnek. A magány depresszióhoz. A depresszió súlyosbíthatja a magányt, ami még több fájdalmat okoz, ha figyelmen kívül hagyjuk. Ebből a lefelé húzó örvényből lehetetlennek tűnik kimászni, de nem az. Mindig van remény. Mindig van megoldás.


Ahogy már korábban is említettem, segítséget kell keresnünk. Fel kell tárnunk és meg kell gyógyítanunk a sebet. Ha látnánk az út szélén egy sebzetten fekvő állatot, nem vetnénk meg, amiért nem képes jobban kapcsolatba lépni a többi állattal. Törődnénk vele, ápolnánk és szeretettel visszahoznánk az életbe.


Úgy kell kezelnünk magunkat, mint egy sebzett állatot, vagy mint egy kisgyereket, aki nem kapta meg, amire szüksége volt. Az igazság, hogy nem érezhetjük magunkat egyedül, hiszen egy világnyi lehetőség és kapcsolat él bennünk. Az igazi munka elfogadni a magányt, megtalálni a gyökerét, majd addig ápolni, amíg egy erős, egyedi, kapcsolatépítésre kész fa nem születik belőle.


Nem vagy egyedül. Nem csak most, soha.



Hozzászólások (0)


Érdekes bejegyzéseink

Partnereink írták